Nemcsics Antal

A kék metró színdinamikája

Nemcsics Antallal beszélgettünk

Nemcsics Antal színtervező, festőművész, környezettervező, egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora. Nevéhez fűződik sok egyéb más mellett a Coloroid-színrendszer, a nemzetközileg elfogadott három színrendszer egyike, amely hatalmas teljesítmény.

Habár 90 éves elmúlt, jelenleg is aktív, amikor nem a festészettel foglalkozik, tudományos kutatásainak szenteli az idejét. Az M3-as metró vonalán található alkotásai, és az általa tervezett állomási színdinamika is a Coloroid-színrendszer köré épül.

Abból az alkalomból kerestük fel a művészt otthonában (amely műterem is egyben), hogy rendkívül gazdag életútja mellett a metró állomásain található művek keletkezéséről, az oda vezető útról kérdezzük.

 

Kevesen mondhatják el magukról, hogy már egészen fiatalon tudatosan készülnek egy pályára. Milyen impulzusok, élmények határozták meg életútját?

Kisgyerekkorom óta nagyon érdeklődtem a színek iránt, nagyon vágytam arra, hogy másként lássam a világot. Egy kis régi, zsuppfedeles házban laktunk, fehér volt az oldala, egy fának az árnyéka mindig oda esett, és ahogy az árnyék változott a naplemente színeiben, arra gondoltam, megpróbálom lefesteni. Kaptam is szüleimtől egy festőkészletet és festettem, jó sokat. A közeli temetőben a sötétzöld ciprusok alatt, a rózsaszín és fehér sírkövek látványa, az árnyékok kontrasztja alkotásra sarkalltak. Szóval már gyerekként éreztem a vonzódást a festészet iránt.

Soha semmi nem tántorította el?

A gimnáziumban jól tanultam, a tanáraim inkább a reáltárgyak, a matematika felé próbáltak orientálni. Persze én mindig csak a rajz, a festészet iránt érdeklődtem. Pápán [itt született Nemcsics Antal] van egy nagyon szép templom, amiben csodálatos freskók láthatók, melyeket Franz Anton Maulbertsch alkotott. Vasárnaponként oda jártunk misére, egyre csak bámultam a mennyezetet, és akkor elhatároztam, hogy ilyeneket akarok festeni, festő leszek. Nem volt bennem megingás, hiába akartak mást faragni belőlem.

Nem lehetett könnyű akkoriban. Ha jól számolunk, éppen akkor érettségizett, amikor véget ért a II. Világháború.

Nos, igen, érettségi után egy kicsit zűrös volt a helyzet. Éppen befejeződtek Pápán a harcok, amikor fel kellett jönnöm Pestre, hogy a továbbtanulásomat intézzem. Járművek nem nagyon közlekedtek, minden második vagy harmadik nap indult vonat, óriási tömegben, a szerelvény tetején utazva érkeztem a fővárosba. Itt Pesten mindenhol romokat találtam 1945-ben.

Fotók: Hováth Bence

A nehéz körülmények ellenére mégis a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait.

Igen. A Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem és föl is vettek, ami nagy szó volt, hiszen általában 200-300 jelentkezőből jó, ha húszat választottak ki. Aztán a felvételinél a jelöltre szavazó tanárok közül lehetett kiválasztani azt, akit a felvett diák szimpatikusnak talált. Rám többen adták a voksukat, közülük Kontuly Béla mellett döntöttem, mert hallottam róla, hogy freskókat készít. Aba-Novák Vilmos egykori termében kaptunk helyet, a hatalmas térben hárman dolgoztunk, elsőként az ablakokat ragasztottuk be papírral, mert üveg sehol sem volt. Felemelő érzés volt ott alkotni, óriási három-négy méteres rajzokat készítettünk. Eszközöket nem lehetett kapni, valahogy sikerül kék festéket szereznem, így egy darabig csak kékkel festettem. Két év szabadság után jött az 1947-es rendszerváltás, és sok minden megváltozott, rengeteg szakérettségist vettek föl, egy kis teremben összezsúfolódva nyomorogtunk egymás hegyén-hátán legalább harmincan.

Hogyan indult el a pályán? Milyen témájú képeket készített akkoriban?

A mesterem, Szőnyi István javaslatára a diplomamunkám egy nagyméretű falkép lett, mert freskót nem lehetett beadni. A képhez tölgyfa lemezre festettem tanulmányokat, és mesterem tanácsára az egyiket beadtam az 1949-es Világifjúsági Találkozó képzőművészeti pályázatára. Megnyertem életem első díját. A főiskola elvégzése után sok-sok éven keresztül a természet után festettem, és sok képet el is adtam közülük. Elég nehéz volt akkoriban. Nem lehetett kiutazni, csak három évenként. Emlékszem éppen akkor kaptam életemben először útlevelet nyugatra, amikor 1963-ban nemzetközi festészeti pályázatot hirdettek Olaszországban Giorgione, a reneszánsz egyik legnagyobb festőjének emlékére. Festettem egy szép nagy képet és elindultam, de nem engedtek át a határon. Hazamentem, majd újra próbálkoztam, de már üres vászonnal és festékekkel. Kiengedtek. Castelfranco Venetóban, ahol Giorgione született, megszálltam, és ott a magammal hozott vásznon megfestettem az ó-város városkapuját, amivel megnyertem a Giorgione díjat, egy hatalmas ezüst serleget, persze eleinte ezt sem engedték hazahozni, csak nagy sokára jutott el hozzám az egyik festő ismerősöm által.

Persze nem csak egyszer járt akkoriban külföldön…

Később már többször is kijutottam, mivel a nemzetközi szervezetek gyakran meghívtak konferenciákra, értekezéseimet mindenütt elfogadták, vállalták utazásaim költségét, biztosítottak róla, hogy odakint a rendelkezésemre állnak, így kaptam útlevelet, és jártam, Ausztráliában, Japánban, Észak, és Dél-Amerikában, és Európában is szinte mindenhol.

Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy ekkoriban alkotta meg a színelméletét, amelyből aztán később a Coloroid Színrendszer lett.

Valóban, ebben az időkben kezdtem el a színkutatással foglalkozni. Kerestem mi az oka annak, hogy az egyik szín élőnek, a másik holtnak látszik, míg az egyikben az élet vibrálását érezzük, addig a másik megszólalni sem képes. Miért van az, hogy nagyon hasonlónak tűnő árnyalatok közül némelyek mindig jól, mások mindig csak hamisan csengő együtteseket adnak. Rájöttem, hogy a színek rengeteg érdekes tulajdonsággal bírnak. Ekkoriban a Budapesti Műszaki Egyetemen tanítottam, ahol létrehoztam, és vezettem a színdinamikai laboratóriumot, amelyben tudós kollégákkal kerestük a színek közötti, a szín és ember közötti, szín, ember, és épített tér közötti törvényeket.

Ha jól tudjuk az eredményekre a nemzetközi tudományos társaságok is felfigyeltek?

Igen, mert az eredményeket bemutató publikációim Japántól az USA-ig nagyon sok tudományos szakfolyóiratban megjelentek. Sok ismert tudóstól érkezett visszajelzés írásaimra, szakkönyvekbe is bevették azokat, sőt különböző országokban készült doktori disszertációk is foglalkoztak velük.

Ezután született meg a Coloroid Színrendszer?

Igen. Történt ugyanis, hogy ekkoriban, a ’60-as években az ország nyitott a nyugat felé, felélénkültek a gazdasági kapcsolatok. Szállítottunk néhány árut külföldre. Ezekhez persze arculatot is kellett tervezni, de külföldről a színekre vonatkozóan olyan kérések jöttek, amelyeket itthon nem értettek. Nem azt kérték, hogy egy-egy csomagolás, termék doboza kék vagy piros színű legyen, hanem azt, hogy a színe például „10RP,5/6” legyen. Senki sem tudta ezt értelmezni, fogalmuk sem volt, mit jelent a betűkombinációs kód. Aztán valakinek a minisztériumban eszébe jutott, hogy van az egyik egyetemen egy figura, aki színelmélettel foglalkozik, talán ő tudja. Meg is kerestek, egyből tudtam, hogy az amerikai Munsell színrendszer kódjait látom. Mivel a Munsell színatlasz beszerzése nagyon sokba került volna, megbíztak itthoni előállítására. Munka közben rájöttem a Munsell rendszer hibáira. Ezért elkezdtem egy új, nemcsak laboratóriumi körülmények között, hanem nappali fényviszonyok között érvényes, a színtervezésben is használható, harmónia küszöbökre épülő, színrendszer kidolgozását. Az új színrendszert először Szinoid, majd Coloroid Szín Rendszernek neveztem el.  Nemzetközileg 1980-ban New Yorkban publikáltam.

[Hogy mi is ez a színrendszer, és mit kell tudni róla, arról lásd keretes írásunkat]

Hogyan fogadta a nemzetközi szakma?

Hunt, a londoni egyetem professzora, akit színpápának hívtak, mert, a színelmélet legismertebb tudósa volt, olvasta a New Yorkban, a nemzetközi tudományos folyóiratban, a Color Research & Application -ben 1980-ban megjelent írásomat. Az 1982-ben megjelent könyvében  a ”Measuring Color”-ban a Coloroid Szín Rendszert,  mint fontos új szín rendszert ismertette. Így lett világszerte ismert a Coloroid.

Ekkoriban történhetett, hogy felkérték, az épülő hármas metró északi állomásaira tervezzen néhány műalkotást.

Egy volt diákom - aki a metró egyik főtervezője volt, arra gondolt mi lenne, ha képzőművészeti alkotások díszítenék az állomásokat - megkeresett az ötletével. Megszerveztem. Nem volt megkötés az alkotások tekintetében, néhány kollégámat és az egyik fiamat vontam be a munkába. Első lépésként a teljes vonal színinformációs rendszerét készítettem el. Megalkottam Budapest színtérképét, északról dél felé haladva, a kéktől a pirosig. Ezzel a magyarul nem tudó turistákat a színek tájékoztatják, hogy éppen melyik állomáson vannak. A négy állomáson megvalósult rendszer nemzetközi érdeklődést váltott ki. A Nemzetközi Színtudományi Akadémia angol, német, francia, hallgatóinak, több éven keresztül tanulmányi kirándulást szervezett bemutatására.

Menyirre kaptak szabadkezet az alkotásban?

Nekem csak egyetlen megkötésem volt, hogy zománc felületre készüljenek a művek, egyébként nem befolyásoltam, hogy ki mit készítsen. Mivel az állomások területére kerültek a képek, ezért az ottani színvilághoz kellett azokat alkalmazni. Sikerült megállapodnom a Lampart gyárral, helyet biztosítottak számunkra a telepen. Egy hatalmas teremben dolgoztunk egymás mellett mindenki a maga műalkotásán, festékszóró pisztolyokkal fújtuk zománcképeinket. Azt előírtam, hogy a hátlapokon legyen számozás, nehogy összekeveredjenek a darabok. Miután végeztünk, együtt rögzítettünk minden képet a helyére. Jó hangulatú munka volt. Sajnos az akkori alkotók közül már csak kevesen vagyunk életben…

Ha már a színrendszer szóba került. Az egyik Önnel készült interjúban említette, hogy a szín milyen befolyással bír az emberre, hogyan változtatja meg közérzetét, koncentrációképességét.

Igen, ez így van. A vérnyomásunk tud változni, a légzésszámunk emelkedni, még a gyomorsavtermelésünket is befolyásolják a színek, amik körülvesznek. Éppen ezért fontos a metró állomásai színeinek megválasztása. Nem megfelelők, mert nyomasztó hatásúak, a sötét színek használata sem, olyanok, mint amilyenek most a „Népliget” állomáson vannak. A most megújuló hármas metró állomásokon az információs rendszer adta jelző szín világos árnyalatainak használatát szeretném ajánlani. Ilyenek lehetnek az enyhén tört szürkék is.

Visszatérve a Coloroidra, az Ön egyik alkotása a hármas metró vonalán szintén ezt a címet viseli. Az előbb említette, hogy milyen volt a nemzetközi visszhangja ennek a színrendszernek. Milyen előrelépés történt?

Mint mindenhol a világon úgy itt is sokszor próbáltak kísérletet tenni arra, hogy egységesítsék a különféle színrendszereket. Számos konferencián vettem részt ezzel kapcsolatban. Végül úgy alakult, hogy csak három nagy színrendszer maradt az etalon: az amerikai, a svéd és a magyar. Az egyik helyszínen már majdnem a mienk mellett döntött a bizottság, de ekkor felszólalt a svéd delegált, hogy az lehetetlen, hogy olyan ország etalonja nyerjen, amelyik ilyen kevés befolyással rendelkezik. Így maradt meg a három nagy színrendszer, hogy egy végleges legyen, az még várat magára. De például a Hewlett-Packard ez évben megjelenő nyomtatóin már a magyart használja az eddigi amerikai helyett, ez pedig nagy szó. Ott a telítettség szónál már nem az „S” betű szerepel [saturation], hanem a „T” mint telítettség. Jó érzés ezt látni.

Hihetetlenül aktív, most is fest [Nemcsics Antal házának egy része egyben hatalmas műterem is], van-e olyan, amit másként csinálna, vagy máshogy alkotná meg most, ezzel a gondolkodással?

Nem mindig. Valamit úgy gondolok, hogy persze másként kellett volna, kicsit módosítanám. Ezek a képek azért lógnak itt a falon, mert ezekkel nekem még dolgom van, időről-időre hozzájuk nyúlok. Amikor nem festek, akkor a tudományos munkásságomnak élek ma is.

A hármas metrón található alkotásairól máshogyan döntene, vagy ugyanúgy tervezné meg őket?

A Gyöngyösi utcai állomáson lévőnek „Coloroid színtér” a neve. Ennek tartalmát, és méreteit nem változtatnám meg. A Forgách utcai állomáson láthatónak „Felszín és a mély” a neve. Ennek sem változtatnám meg tartalmát, de méreteit kissé növelném.

 

A COLOROID-SZÍNRENDSZER

A Nemcsics Antal által kidolgozott rendszer 2002-ben MSZ 7300 azonosítószámmal került be a magyar szabványba.

Ez a fajta színrendszer az ember által megkülönböztethető sok millió szín mindegyikét jelszámmal látta el, amelyek segítséget nyújtanak a forgalomban lévő és a jövőben forgalomba kerülő színek minőségének összehasonlítására.

A Coloroid-színrendszer a színérzetek háromdimenziós sokaságát egy álló körhenger belsejében úgy helyezi el, hogy a színezet (A) változása a szögkoordinátával, önmagába visszatérően, a telítettség (T) változása vízszintesen a sugár, a világosság (V) változása pedig függőlegesen a tengely irányába történik.

Ezt úgy lehet elképzelni, hogy egy körhengerben - színes golyók formájában - a világ összes színe, az emberi szem által megkülönböztethető mind a tízmillió szín benne van.

 

Horváth Bence

Vincze Júlia

 

Budapest
BKV
BKK
MFPI